Prológus

Talán elvesztettem minden érzésemet? Üresnek éreztem magam, de nem úgy, mint egy bögre, hanem, mint egy ketchup-os üveg, amiből nem tudod rendesen kiszedni a tartalmát, mert mindig marad az alján. Valljuk be, ez pazarlás. Csak pazarolunk, nem csak az ételt, hanem az időnket is. Egy emberre, aki nem ad nekünk annyi érzelmet, törődést, mint mi, vagy csak nem veszi észre, mennyi mindent teszünk érte.

Sokszor éreztem ezt, az elmúlt egy év csak erről szólt. Mende Izabella 18 éves kora óta, most először lett megint szerelmes. Ez volnék én, haha, vicces. Annyi erőt fektettem abba, hogy ez ne történjen meg, és mégis elgyengültem. Én, akinek nincs szüksége egy férfira se, most mégis tőle függtem. Mit is jelent ez?

Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor a buszon megszólított egy srác. A valóság zuhant rám ezzel a hangból, és szavakból álló mondattal.

–                     Jól vagy? – a vállamra tette a kezét, az ablakon bámultam kifelé, és észre se vettem, hogy könnyezem. Ránéztem. – Bocsi, hogy megszólítottalak, nem nézel ki túl jól. Megkérdezhetem, mi a baj?

Mintha egy másik világból tértem volna magamhoz. Az arcom már elég nedves volt, vajon meddig vagy mennyit sírhattam? Elkezdtem eltüntetni a nyomokat, közben várattam a srácot a válasszal. Mégis mit mondhatnék neki? Szemtanúja voltál az elgyengülésemnek, de erről senkinek egy szót se.

–                     Sírtam akkor is, amikor leültél mellém? – nem is tudtam, hogy hol lehetett a busz, csak le akartam szállni.

–                     Nem, pár perce itatod az egereket – mosolyra húzta az ajkait, olyan mosolyra, amibe minden tini lány szerelmes lett volna az első pillanatban, de én már elmúltam húsz éves.

Az rendben van, hogy őt nem zavarja, hogy sírni látott, engem viszont igen.

Megkértem, hogy engedjen ki, mert le akarok szállni. Lehet megbántottam ezzel szegény srácot, és valami módon csajozni akart, azzal, hogy vigasztal, de erre nem lettem volna vevő. A két oldalú ajtó kinyílt előttem, de mielőtt leszálltam ránéztem az ismeretlen srácra: – Minden rendben van – egy halvány mosolyt is erőltettem az arcomra. Még megálltam a megállóba, hogy lássam a reakcióját. A szimpátiát mindig is viszonoztam, bármilyen kedvem is volt aznap, ha velem is kedvesek, én is próbálok az lenni. A srác visszamosolygott rám, ami megnyugvással töltött el, egy ideig.

Ott maradtam a buszmegállóban, fogalmam sincs hol voltam. Leültem a padra, egyedül voltam.

Nem is tudom, miért szálltam buszra? Simonnal való találkozás után nem emlékszem semmire. Megbeszéltük, hogy hétfőn kiállításra kerülnek az új képeim A könyvek világa címmel. Csináltam néhány képet egy antikváriumban, és néhány barátnőmet felkértem a kedvenc könyveim szereplőinek. Nem nagyon ellenkeztek, igazából ők voltak az én modelljeim, cserébe nem kértek semmit, még élvezték is, hogy a kamera előtt lehetnek, és nem mellesleg nagyon szépek voltak, a kamera imádta őket. Nagyon sokszor segítettek már ki. Szerencsére erre mindig volt idejűk. Kicsit hiúak is, ha ezzel növelhetik az önbizalmukat, sosem mondanak nemet.

Simon galériája nincs messze a lakásomtól, csak két utcát kell lesétálnom, nem értem, miért szálltam buszra.

A tegnapi nap történései miatt, nem csodálkozom, hogy ennyire holdkóros lettem, de hogy ennyire?

Ahogy ott ültem a padon, nem volt értelme semminek. Még mindig üresnek éreztem magam. Rendszerint a pasik bánkódtam miattam, nem pedig fordítva. Tudtam, hogy megtört bennem valami, vagy inkább el, ami után nem leszek többé ugyanolyan. Ha nem ismerném ezt az érzést, lehet, még mindig felszínesen gondolnék a szerelemre, nem úgy, mint az élet velejárójára. Habár még fáj.

Rájöttem arra is, hogy ez az érzés élettel telitett meg, úgy éreztem, tényleg élek, és van miért élni, legalábbis kiért, de mindvégig féltem attól, hogy elveszíthetem. Nem érdekelt rajta kívül senki, és mióta ezt érzem, a képeimen is látszódott a hatása, mindig új és új témákat kerestem, de ezzel az érzéssel a régieket vettem elő, aztán új nézőpontból láttam azokat. Megváltozott a stílusom, látásmódom, amivel még sikeresebb vagyok, de mégis fáj.

Az elmúlt hónapokra gondoltam. Mennyi mindent tettem érte, és még kérnie sem kellett. Tulajdonképpen nem ő tehet róla, én állítottam saját magamnak csapdát, amibe sikeresen bele is sétáltam. Már nem sajnálok semmit, azt hiszem, kellett ez a szívemnek, lelkemnek, hogy rájöjjek, vannak még érzéseim az ellenkező nem iránt. Okosodtam is, a férfiak szíve csak egy nőért doboghat csak, legalábbis egyszerre csak egyért, az összes többi nő annak az egynek az árnyai, amíg ki nem bújik az árnyékból a világosságra. Nem tudom, hogy én megtettem-e ezt, de nagyon sokat dolgoztam és küzdöttem azért, hogy csak engem lásson, végül is, miért lennék kevesebb annál a lánynál, akit szeretett? Miért ne érdemelhetném ki a szerelmét? Persze, ha észrevenné, hogy azért küzdök. Ha egyáltalán észrevette.

Úgy éreztem, kell valamit csinálnom, különben begolyózok. Így hát az utamat az első Nemzeti Dohánybolt felé vettem, ami közelebb esett hozzám.

Júniust írtunk, azt már nem tudtam, hanyadikát, de az idő fullasztó volt, nem csoda, hogy csak egy rövidnadrág és egy spagetti pántos toppot viseltem. A dohányboltban egy öngyújtót is vettem a régi cigarettamárkám mellé. Több mint egy éve nem gyújtottam rá, miatta. Most mérgezni magam egyszerűbb volt, mint hazamenni, és sírni. Szerencsére a leszokás semmilyen pótcselekvéssel nem járt együtt, de azért hiányzott már. Talán túl egyszerű volt letenni a cigit. Miután beszívtam a levegővel együtt a nikotint megszűntem gondolkodni épeszűen. Az agyam pezsgett a régi ismerős látogatásától.

Ezután tényleg elfelejtettem, mit akartam egyáltalán, vagy hova akartam menni. Csak sétáltam, és szívtam a cigit, egymás után. Azt akartam, hogy kiöljön belőlem minden érzést, de tudtam, hogy ez lehetetlen.

Egy kávézó mellett mentem el, úgy gondoltam, egy kis frissítő üdítő jól esne. Leültem az egyik asztalra, ahol elővettem a telefonomat a zsebemből. 3 nem fogadott hívást találtam, egy Diától, és kettő Mátétól. Az utóbbi nem érdekelt annyira, Dia a legjobb barátnőm, tudnia kéne, hol vagyok most, de nem volt erőm megmondani neki, hogy újra cigizek, nagyon mérges lenne rám, örült, amikor letettem. Az energiaital fogyasztása közben, fel akartam szívódni, megint rám tört az üresség és a fájdalom.

Nem érzem, hogy élek. Ez a helyzet. Bele estem a gödörbe, tapogatózok a sötétben, és nem tudom, milyen mély is. Az együtt eltöltött idő nem ért volna semmit?

A kijelző világítani kezdett, hangja nem volt. Dia.

Nagy sóhaj.

– Szia – ennyit tudtam csak mondani.

– Hol a fenében vagy?

– Hát az úgy volt – ez a kedvenc kifogásgyártó mondatom. – Miért kerestél?

– Szükségem lett volna rád.

A bűntudat. Pontosan tudja, hogyan keltsem bennem bűntudatod.

– Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy találkozunk-e.

Nem. Ezt viszont nem volt szívem mondani neki. Elmondhattam volna neki, hol vagyok. Tényleg, hol vagy? Vagy azt, hogy épp lelki sebeimet nyalogatom, de nem akartam szánalmasnak tűnni, erős akartam maradni, akinek semmi sem fáj. Hosszú ideig így is volt, de Dia volt az egyetlen, aki tudott Mátéról.

Még mindig csak bámultam ki a fejemből.

– Itt vagy? – túl sokára nyúlhatott az a szünet.

– Persze!

– Mi történt veled? – most már hallottam a hangjában aggódást.

Lehunytam a szememet. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a beszélgetés közben az ágyán fekszik, sértődött arcot próbál vágni, aztán rájön, hogy baj van. – Csak egyedül szeretnék lenni, remélem megérted – a hangom elcsuklott, éreztem, könnyektől ég a szemem.

Szerencsére Dia mindig, mindent megértett, ezt is.

Így hát tovább folytattam a magányomat, ami jól is esett, de fel is emésztett, ahogy az üresség is.

Pár óra múlva még mindig az utcákat jártam, míg végül arra jutottam, hogy ideje lenne hazamenni. Azért a cigit még nem hagytam el, ezt az egy dobozt el akartam fogyasztani. Láttam a sok embereket, mennek az útjukon, hátuk mögött pedig az életük, amit nem láthatok, csak az arcukat. Egy arcról sok mindent le lehet olvasni, nem mindig vagyok jó az ilyesmiben, csak ha a fényképezésről van szó. Próbáltam közönyös arcot mutatni a világnak, a frufrum már zavart a pislogásban, mégsem érdekelt.

Közel voltam már a Kálvin térhez, és az otthonhoz, amikor mögöttem egy kisebb tömeg magával ragadott, és elvitt a Múzeumkertbe. Szerencsére a lépcső előtt sikerült kibújnom az emberi szardíniás dobozból. Gondolkoztam, hogy csináljak egy hátra arcot, de valamiért nem ezt tettem. Gondosan körülnéztem, mégis milyen okból csődült ide ilyen sok ember? Csak a szemem szúrta ki a hatalmas múzeumra aggatott plakát, ami a Múzeumok éjszakáját hirdette. Beletúrtam a hajamba, majd egy kézzel fogtam az arcomat, létezni sem akartam.

Óvatosan leültem az egyik lépcsőfokra. Már úgy is mindegy volt, hogy hol vagyok. Már csak pár szál cigim maradt, a lakásba nem akartam rágyújtani, mert nincs erkélyem, Máté előtt pedig nem akartam lebukni. Amint hazaérek, bedobom a ruháimat a mosógépbe, és beállok a zuhany alá. Nem bírom elviselni a helyzetet, mégis fontos nekem ez a fiú.

Újabb szál cigi, nem számít.

Idegesen ráztam a lábamat, eszembe jutott, hogy éhes vagyok, és talán már egy kicsit nyűgős a sétálástól, már lassan kilenc óra, de még mindig meleg levegő fújdogál, de belül hidegnek éreztem magam. Hátradőltem a kezeimen, milyen szép csillagos az ég. Amúgy nem, mert nem látni belőlük semmit a sok fény miatt, de odaképzeltem őket. Egyszer, egy vidéki barátnőmnél buliztam a nyári szünetben, a szabad ég alatt tábor tűzet gyújtottunk még pár ismerősével, akikkel megismerkedtem. Nagyon szuper volt, végre városi kivilágítás nélkül láttam az éjszakai égboltot, ami ragyogott. Annyira elkápráztatott, hogy minden alkalommal, amikor újra felnézek éjszaka, azt képzelem el.

– Itt amúgy nem lehet üldögélni – egy női hang csapta meg a fülemet a hátam mögül, nem volt kedvem megfordulni.

– Nem érdekel – mondtam flegmán, ott üldögélek, ahol akarok.

Éreztem, hogy még mindig engem bámul, de akkor sem megyek el innen.

– Akkor legalább ne dohányozzon, kérem.

Hátra fordultam. Egy barna hajú, zöld szemű lány nézett vissza rám, akinek a pólóján Múzeumok éjszakája felirat virított. Jegyszedő vagy valami hasonló beosztott, vagy önkéntes lehetett. Nem érdekelt.

Elnyomtam a cigit, és egy erőltetett mosolyt varázsoltam az arcomra.

– Te Izabella vagy, igaz?

– Honnan tudod a nevemet? – lepődtem meg.

– Én vagyok – tördelni kezdte az ujjait, lejjebb sétált pár fokot -, én Zorka vagyok.

– Örülök, honnan kéne ismernem téged?

Látszott rajta, hogy feszeng, harapdálni kezdte a száját. Rajongóm lehet vagy mi? Mondjuk még senki sem ismert fel az utcán, csak néhány kiállításon gratuláltak páran, de az sem a középiskolás korosztályból.

– Kibököd végre? – kezdtem türelmetlen lenni.

Leült mellém. – Sokat hallottam rólad Mátétól – igen? Végre belenézhettem a szemébe. Valamiért nagyon csillogott, és kavarogtak benne az érzések: zavartság, egy kis félelem, meglepődöttség, és sajnálat. Ez mind szép és jó, de még mindig nem tudom, ki ő. – Én voltam a barátnője, előtted.

– Előttem? Meg vagy húzatva, kislány.

Felkeltem a lépcsőről, és azon gondolkoztam faképnél hagyom, de mivel eddig részben ő keserítette meg az elmúlt egy évemet, így maradtam. Vegyes érzelmek keringtek bennem, érdekelt is, meg nem is, hogy mit gondolt rólam, na és hogy mit mesélt neki rólam Máté. A kisujjamat a két fogsorom közé fogtam, gondolkodtam. Erősen. Leszóljam vagy ironikus megköszönjem neki, hogy elszúrta az életemet?

Csípőre tettem a kezemet. – Mit kellene mondanom, nem tudod? – meghúzta a vállait, már láttam rajta, hogy fél. – Őszintén szólva haragszom is rád, meg irigykedek is rád. Senki nem tudott így összetörni ez alatt az egy év alatt, mint Máté.

Váratlanul felpattant a helyéről és megölelt.

Azt hiszem, a mai naphoz ez az ölelés kellett.

Az este további részében beszélgettünk, nem zavarta, hogy amúgy dolgoznia kéne, velem maradt, és az elmúlt egy évről beszéltünk, kiöntöttem neki a lelkem, talán olyannyira, amennyire Diának soha. Felsoroltam hónapról hónapra az egész történetet, de mégsem könnyebbültem meg, talán attól egy kicsit, hogy beszélhettem vele, és megismertem.

– Amíg beszéltem vele, azt mondta, hogy te állítottad talpra.

– Ez jó, ő meg a padlóra küldött.

Nem tudott erre mondani semmit, ezért csak felnézett az égre, ahogy én is. Elpofázhattam az időt, mivel elég szépen beesteledett, ha láthatnám a csillagokat, biztosan ragyognának rám. Úgy maradtunk, csöndben és mozdulatlanul. Elég giccses lett volna, ha egy hullócsillag pont, akkor suhan el az égen, de esküszöm, így történt.

– Kívánj valamit – mondta kislányos hangon Zorka, ahogy megpillantotta.

Dünnyögtem valamit, aztán lehunytam a szemem.

Bár ne ismertem volna meg Mátét.